A zambiai bemba nyelven chimpapila néven ismert bablevél egy nagyon finom és tápláló zöldség, mely egy kissé keményebb és rágósabb, mint a többi zambiai zöldség, íze pedig kissé savanykás. Szokás szódát önteni a levelek keverékéhez, melytől könnyebb és finomabb lesz a chimpapila, de ez bizonyos táplálkozási előnyök elvesztését eredményezheti.

Hozzávalók:

• chimpapila (bablevél)
• ⅓ csésze nyers, száraz, őrölt földimogyoró
• 1 közepes paradicsom
• 1 közepes hagyma
• ¼ teáskanál szódabikarbóna
• egy csésze víz
• só ízlés szerint

Elkészítés:

Távolítsuk el a szárakat a levelekről!
Mossuk meg a chimpapilát!
Tegyünk egy csésze vizet egy edénybe!
Dobjuk bele a leveleket, és adjuk hozzá apróra vágott paradicsomot!
Keverés közben kb. 30 percig főzzük!
Amikor a chimpapila puha, adjuk hozzá a negyed teáskanál szódabikarbónát!
Adjuk hozzá az aprított földimogyorót és ízlés szerint sót!
Főzzük még 30 percig, közben időnként kevergessük meg a chimpapilát!
Végül aprítsuk fel a hagymát és adjuk hozzá a főzethez!
Pároljuk 5 percig!
Az elkészült étel mellé köretként tálalhatunk kukoricakását (nshima).

Forrás: https://zambiankitchen.com/how-to-cook-chimpapila-with-groundnuts/

Jóllehet az Afrikát gyarmatosító nagyhatalmakról sokaknak elsősorban a franciák és a britek jutnak
eszébe, ha Kelet-Afrika felé tekintünk, látjuk: a Közel-Kelet is ott hagyta nyomát a térség kultúráján.

A legszínesebb e tekintetben talán a turizmusáról híres Zanzibár: a festői szépségű szigetvilágba már
a tizedik században perzsa kereskedők érkeztek, akik magukkal hozták ősi kultúrájukat is. Noha a mai
Irán ekkor már több évszázada muszlim volt, az ide érkezők közt sokan Zoroaszter tanait vallották, s
ők építették Afrika első zoroasztriánus kegyhelyeit is. A múlt század negyvenes éveiben újabb
zoroasztriánusok, akkor elterjedt nevükön párszik szálltak itt partra, immár a brit gyarmati
adminisztráció hivatalnokaiként: ilyen családból származott Farrokh Bulsara, ismertebb nevén
Freddie Mercury is.

Zanzibár a tizenhatodik században portugál uralom alá került az Arab-félsziget csücskén lévő
Ománnal együtt, ám az utóbbi hamar lerázta magáról Lisszabon igáját, az uralomra kerülő Ja’rúbi
dinasztia pedig nem csupán az országot egyesítette, hanem maga is kedvet kapott a
gyarmatosításhoz, és egyebek közt Zanzibárra is kiterjesztette fennhatóságát.

Bár a Ja’rúbidákat később megdöntötték a mai is hatalmon lévő Bu Szaídok, Zanzibár egészen a
huszadik századig Omán egyik ékköve maradt, a tizenkilencedik század közepén pedig egy időre a
fővárost is áthelyezték Maszkatból a zanzibári Stone Townba (arabul Medína al-Hidzsárába), amelyet
egyébként az UNESCO 2000-ben felvette a világörökségi listájára is.

Zanzibár kikötői nagyszerű lehetőséget biztosítottak a kereskedelemre, s nemsokára Afrika keleti
részének legfontosabb lerakodóhelyévé vált: rengeteg hajó érkezett partjaihoz, tele arannyal,
elefántcsonttal, fűszerekkel, tömjénnel, ébennel, selyemmel, fegyverekkel – és rabszolgákkal.
Tidiane N'Diaye szenegáli antropológus rámutat arra, hogy jóllehet Kelet-Afrikában a rabszolgaság
már a hódítók előtt is ismert volt – az egymással harcoló törzsek ugyanis gyakran vetették
rabszolgaságba a legyőzötteket, a gyarmatosítás korával az intézmény a virágkorába ért. A kelet-
afrikai rabszolgákat többnyire a kontinens északi részére, elsősorban Marokkóba és Egyiptomba
hurcolták, de sokan kerültek közülük az omániak által itt létrehozott ültetvényekre is.

Zanzibár és Omán 1862-ben váltak külön szultanátussá, de mindkét terület urai továbbra is a Bu Szaíd
dinasztiából kerültek ki. Nem sokkal később Afrika ezen a részén is megjelentek a britek, és a
zanzibári szultánok fennhatósága az ő érkezésükkel hamar névlegessé vált. A nyugati gyarmatosítók
és a helyi arisztokrácia közt azt követően tört ki háború, hogy 1896-ban titokzatos körülmények közt
meghalt a britek választotta zanzibári szultán, helyét pedig unokatestvére, Hálid bin Bargás foglalta
el, aki egyértelművé tette: nem kér az idegen fennhatóságból. A britek a „bitorló” lemondását
követelték, aki ehelyett inkább katonákat vezényelt ki ellenük: a Hálid menekülésével végződő,
kerek 38 percig tartó „harc” – amely során a brit tüzérség ágyúkkal lőtte szét az uralkodó palotáját – a
világ legrövidebb háborújaként vonult be a történelembe.

Zanzibár ma fél-autonóm területként Tanzánia része. Bár a mintegy 55 milliós államban a muszlimok
aránya körülbelül 40 százalék, a sziget 1,3 milliós lakossága szinte mind az iszlám vallás követője. A
régi urak öröksége itt sem múlt el nyomtalanul: a szigetvilágban élnek szunniták, síiták, az Ománban
népszerű ibádi irányzatot követő muszlimok, valamint szúfi közösségek is. Noha az itt élők jórésze
fekete-afrikai, az idők során gyakoriak voltak a perzsa-afrikai vegyes házasságok, az ilyen gyökerekkel
rendelkezőket nevezik sirázinak. Ma is vannak továbbá olyanok, akik ománi származásúnak vallják
magukat: ők, ha ezt igazolni tudják Maszkatnál, jogosultak az ománi állampolgárságra.

Egy, az ENSZ által 2008-ban közzétett tanulmány szerint az arab származású zanzibáriak jelentős része
a sziget függetlensége mellett van, míg az afrikaiak és a siráziak többsége autonómiapárti.

Forrás: Deutsche Welle, Britannica, UNHCR, Hindustantimes.com

A ma létező afrikai államok helyén alig pár száz éve a térképeken sokszor egészen más országok, olykor birodalmak voltak. Jó példa erre a kontinens nyugati részén lévő, a mai Benin helyén álló Dahomey. Az 1600-tól 1904-ig létező állam a tizennyolcadik századra jelentős régiós befolyásra tett szert, katonai hódításaiban pedig komoly szerepet kaptak az egész térségben jól ismert harcosnői, az úgynevezett „dahomey-i amazonok”.

A dahomey-i harcos asszonyok eredete bizonytalan. Az egyik legvalószínűbb elmélet szerint elefántvadászok - fon nyelven gbetók - voltak, amely magában is komoly presztízzsel járt, mivel az elefánt volt a legértékesebb állat, és őt volt a legnehezebb elejteni. A nők híre eljutott a királyhoz is, aki magához kérette és dicsérettel illette őket, mire a legenda szerint az egyik hetykén azt felelte, hogy bizony szívesebben vadásznának elefánt helyett emberre. Az uralkodó állítólag ezt követően sorozta be őket hadseregébe.

Egy másik elmélet szerint az amazonok a király „harmadrangú” feleségeiből verbuválódtak, tehát olyan nőkből, akik vagy nem tudtak gyereket szülni, vagy a külsejük nem nyerte meg az uralkodó tetszését. Egy francia rabszolgakereskedő, Jean-Pierre Thibault azt írja róluk, hogy ezek az asszonyok hosszú botokkal járkáltak a palotában, és egyfajta belső őrségként funkcionáltak. Belőlük került ki először az uralkodó testőrsége, majd a harctérre is kiküldték őket. (A nőkből álló testőralakulat „divatja” nem múlt el Afrikában, gondoljunk csak a volt líbiai diktátor, Moammer Kaddafi egységére!)

Stanley B. Alpern Amazons of Black Sparta (Fekete Spárta amazonjai) című könyvében az utóbbi elméletet tartja valószínűbbnek hozzátéve, hogy az akkori szokások szerint sötétedés után nem léphetett férfi a királyi palota területére, így célszerű volt a palotaőrséget arra alkalmas nőkből felállítani.

Noha több legenda egyenesen szexuális ragadozókként írja le őket, az amazonok formálisan a király feleségei voltak, így nem érintkeztek más férfiakkal. Mivel azonban az uralkodó csupán harci képességeikre tartott igényt, a királyi nejek életük végéig szüzek maradtak.

A róluk szóló feljegyzések szerint jóllehet akadtak, akik önként csatlakoztak a csapathoz, másokat azonban fiútestvérük vagy apjuk adott el, és voltak soraikban olyanok is, akik idegen, legyőzött népekből, már rabszolgaként kerültek ide.

Az évtizedek során az amazonok több alakulatra váltak szét. A legfélelmetesebbnek az úgynevezett „kaszásokat” tartották, akik egy borotvaélessé fent szerszámmal állítólag egyetlen mozdulattal ketté tudtak vágni egy embert. A leírások szerint a kasza mintegy 10 kilót nyomott, és mindkét kézzel, erősen kellett tartani, tehát jelentős testi erőt igényelt.

A tizenkilencedik század közepére a királyságban több ezerre becsülték az amazonok számát. A hadseregnek körülbelül 30-40 százalékát tették ki, és részt vettek a királyság hódító hadjárataiban is. A tizenkilencedik századra az eredetileg mintegy hatszáz fős egység hatezer főssé nőtte ki magát.

Dahomey végül az 1892-től 1894-ig dúló második francia-dahomey-i háborúban vesztette el függetlenségét, és vált a francia gyarmatbirodalom részévé. A franciákkal folytatott harcokban az amazonok nagy része elesett: az utolsó, 1894 novemberében vívott csatában a feljegyzések szerint 1500 amazon vett részt, de csak 50-en maradtak életben.

A gyarmatosítók mindazonáltal nem felejtették el a velük való találkozást, és gondoskodni akartak róla, hogy többé ne okozzanak fejfájást nekik: a francia hatalomátvételt követő első rendeletek egyike kimondta, hogy Dahomey-ben egyetlen nő sem szolgálhat a hadseregben, továbbá megtiltotta számukra a fegyverviselést is.

Az utolsó „amazon”, egy Nawi nevű nő 1979-ben, 100 évesen halt meg.

Forrás: BBC, UNESCO, Smithonian Magazine

Több mint 80 civil halt meg a legutóbbi támadás során Etiópia nyugati részén, ahol az utóbbi hónapokban ismétlődően történnek erőszakos cselekmények - közölte szerdán a nemzeti emberi jogi bizottság. A támadást reggel 5 és 7 között követték el, az áldozatok életkora kettő és 45 év közötti volt. "Olyan információkat kaptunk, hogy január 12-én több mint 80 polgárt öltek meg a Daletti nevű területen Etiópia Benishangul-Gumuz régiójában" - mondta az AFP-nek Aaron Maasho, az Etióp Emberi Jogi Bizottság (EHRC) tanácsadója és szóvivője. A Metekel területén található Daletti faluban már több száz embert öltek meg lőfegyverrel, késekkel és más eszközökkel (nyilakkal) felszerelt fegyveresek a szeptember óta tartó támadásokban.

A támadások oka sokáig tisztázatlan volt, maga Abiy Ahmed etióp miniszterelnök is nehézségekbe ütközött, amikor ki akarta deríteni a támadások okát, és meg akarta akadályozni az erőszakot Metekelben, ahol sokszor még arról sem volt információt, hogyan ölték meg az áldozatokat. A miniszterelnök decemberben látogatást tett a térségben, és felhatalmazta a helyi parancsnokságot a biztonság irányítására.

Az ellenzéki politikusok etnikai indíttatásúnak minősítették a Metekelben elkövetett erőszakot, arra hivatkozva, hogy a gumuz milíciák célzott kampányt indítottak a térség más etnikai csoportjai, köztük az amharák ellen, amely Etiópia második legnagyobb etnikuma. 

Forrás: https://www.africanews.com/2021/01/13/more-than-80-killed-in-west-ethiopia-attack/

Mali egyik ősi népe, a dogon, Afrika egyik legérdekesebb kultúrájával és világnézetével rendelkezik. Ezek közé tartozik a tudományosan többszörösen cáfolt Szíriusz-legenda. Az óriási érdeklődés és ismertség ellenére a dogon hagyományok ma a feledés homályába vesznek.

A dogonok korai történelmét szóbeli hagyományok alapján ismerhetjük, melyek azt állítják, hogy a dogon nép a Niger folyó nyugati partjáról származik. Onnan nyugatra vándoroltak Burkina Faso északi részére, ahol a helyi történetek kibszi néven őrzik őket. 1490 körül menekültek el a ma Yatenga néven ismert területről, mely akkoriban a Mosszi Királyság északi része volt. Miután mosszi lovasok támadtak rájuk a Maliban található Bandiagara fennsíkon kerestek menedéket. A sziklákban található feltárások arra engednek következtetni, hogy a dogonok előtt is éltek már ott korábban más népek kb. a 10. századig. Azok a dogonok, akik nem tudtak elmenekülni, beintegrálódtak a mosszi társadalomba, és nyonyose néven, avagy az első lakók leszármazottaiként lettek ismertek.

Elsősorban mezőgazdálkodással foglalkoznak, hagymát exportálnak Szudánba, illetve még kölest és cirokot is termesztenek. A mezőgazdaság és a vallási rítusok ezért szorosan összefonódtak egymással az évek alatt, az egyik legismertebb hagyomány, mely a földműveléshez köthető a Lebe-kultusz, legfontosabb szertartása pedig a bulu, mely a vetést megelőző rituálé. A földműveléshez köthető hiedelmek mellett az Awa-kultusz a halálhoz, míg Bini-kultusz a szellemek világához köthető.

A dogonok kultúrája évszázadokon keresztül maradhatott elszigetelten, így mentes a külső elemektől. Bár a dogonok tradíciói turistalátványosságnak számítanak, még a mai napig is vannak olyan hagyományaik, amit csak olyan zárt körben adnak elő, ahol kizárólag a beavatott férfiak vehetnek részt. Művészetük leginkább a maszkok változatos faragásáról, és a fa figuratív megmunkálásáról (sajátos ábrákkal díszített ajtók vagy szobrok készítéséről) ismert. Jellemzően vörös, fekete és fehér színeket használnak, népszerű mintáik a spirálok és a kockás motívumok, amelyek szimbolikája eredettörténetükhöz vezethető vissza.

A maszkok jellemző vonásaikkal kiemelkednek a kontinens művészeti kultúrájából. Az alapforma többnyire egy téglatest, melyen hosszában három gerinc és két árok fut végig. Az árkokban helyezkednek el a három- vagy négyszögletű szemnyílások. A maszkokon jellemzően két szarvszerű nyúlvány található, a maszk tetején a kanaga pedig valamilyen élőlényt ábrázol, pl. krokodilt vagy mást állatot, attól függően, hogy milyen állattól vagy melyik állat bosszújától hivatott megvédeni a maszk. A fát vörös, fekete és fehér pöttyök, háromszögek vagy foltok díszítik. A maszkhoz vörösre festett növényi rostokból álló kosztüm tartozik. Ezeket a szarvval ellátott maszkokat elsősorban az Antilop tánca nevű szertartáson használják.

A dogon kultúrában több mint 60 különféle maszkfajta található, ezek közül az inima néven ismert maszkok a legnagyobbak, és ezek tartalmazzák nyamát, vagyis az életerőt. Az inima kígyót formáz, és akár 10 méter magas is lehet. Elsősorban temetési szertartásokon jelenik meg, ahol az a funkciója, hogy lakhelyet nyújtson az elhunyt lélek számára, aki így nem költözik az élő emberekbe.

A sirige szintén hatalmas maszk, amely egyetlen fából faragnak és rendkívül bonyolultan díszítik. Az alapvetően a földből élő dogonokat a sirige maszk köti az égi világhoz. 

A számos maszk között kettő van, mely a nőket ábrázolja: az egyik a yana gulay maszk, amely egy fulani nőt jelenít meg, pamutszövetből és kaori-héjból készül, a másik a satimbe-maszk, amely olyan ősöket testesít meg, akik a túlvilággal, a szellemvilágával álltak kapcsolatban.

"Az ősszobrokat a ház lapos tetején helyezik el, hogy a holtak lelke az élők közelében tartózkodjék. A karcsú, megnyúlt, geometrikus szobrok kevésbé stilizáltak, mint a maszkok. Jellegzetességük az egyensúlyra való törekvés; így a szobrok elülső és hátulsó oldala szimmetrikusan van kialakítva."

Forrás:

https://www.contemporary-african-art.com/dogon.html

Több mint 300 civilt mészároltak le Nigerben az új év év második napján két, az ország északi részén lévő faluban, Tchombangouban és Zaroumdareyében. A rossz biztonsági  helyzetéről ismert Tillabéri régióban a támadásokat nem sokkal az elnökválasztás második fordulója előtt követték el, biztonsági források szerint a fegyveresek Mali egyik dzsihadista kiképzőtáborából érkeztek.

A Száhel-övezet fölötti befolyásért régóta vetélkedés folyik több szélsőséges iszlamista csoport közt, mindazonáltal a biztonsági helyzet Nigerben mindezidáig kedvezőbb volt, mint a vele szomszédos Maliban és Burkina Fasóban.

A térséggel foglalkozó elemzőközpontok és agytrösztök többször rámutattak arra, hogy a dzsihadisták sikerrel használják ki ezen az országok etnikai és törzsi ellentéteit, valamint a sok esetben bizonytalan politikai helyzet is nekik kedvez. (A Human Rights Watch emberi jogi szervezet 2018-as elemzése a Maliban dúló etnikai összecsapásokról például a beszédes és szomorú „Valaha testvérek voltunk” címet viseli.)

Nigerben február 21-én tartják az elnökválasztások második fordulóját, amely – optimista előrejelzések szerint - várhatóan utat nyit az 1960-ban függetlenné vált ország Niger első, demokratikus hatalomváltásának. Az országban korábban négy alkalommal hajtottak végre puccsot. Mahamadou Issoufou, a 2016 vitatott körülmények közt újraválasztott elnök a kormányzati ideje alatt a belügyminiszteri tisztséget betöltő Mohamed Bazoumot támogatja, aki február végén Mahamane Ousmanéval, az ország egy korábbi elnökével mérkőzik meg.

Míg Niger mindezidáig a térség biztonságosabb államának számított, a dzsihadisták már korábban megvetették a lábukat a szomszédos Burkina Fasóban és Maliban.

A Száhel-övezetben a kétezres évek elejétől az al-Kaida terrorszervezettel kapcsolatban álló dzsihadista csoportok garázdálkodnak. Egyik legismertebb közülük az Iszlám és a Muszlimok Dicsőségének Csoportja (JNIM), amely jóllehet „papíron” az al-Kaida nemzetközi terrorhálózat észak-afrikai szárnyának (AQIM) a fiókszervezete, az AQIM vezetői közt dúló rivalizálás nyomán gyakorlatilag önjáróvá vált. Biztonsági szakértők szerint a konfliktus fő oka az volt, hogy a szervezet Száhel-övezetből érkező tagjai nehezményezték, hogy a vezetőségben túlsúlyban vannak a líbiaiak és az algériaiak, akiknek a szemükre hányták, hogy nem törődnek a Száhellel).

A térségben aktív a Nagy-Szahara Iszlám Állama (ISGS) nevű terrorszervezet is, amelynek alapítója, Abú Adnán esz-Szahraví az AQIM soraiban kezdte, majd szakított velük, és hűséget esküdött az Iszlám Államnak. Tavaly napvilágot látott elemzések szerint  a két csoport kapcsolata feszültté vált egymással. Noha az ember úgy gondolná, mindenkinek jó, ha leszámolnak egymással, a valóság ennél borúsabb: a dzsihadisták „belső harcait” vélhetően a civil lakosság szenvedi majd meg, elsősorban Maliban és Burkina Fasóban (Az al-Kaidának hűséget esküdött csoportok és az Iszlám Állam fiókszervezetei összecsaptak egymással Jemenben, Szíriában és Szomáliában is, és hasonló folyamatokról számolnak be Afganisztánból is, ahol az Iszlám Állam a tálibokkal néz farkasszemet. Az Iszlám Állam azzal vádolja az al-Kaidát, hogy feladta az alapvető dzsihadista alapelveket, „felpuhult”, míg az al-Kaida szerint ellenfele vérszomjas harcosok gyülekezete, akik rossz fényt vetnek a dzsihadista mozgalmakra).

A Száhel-övezet országai a világ legszegényebbjei között vannak,  s az itt található államok védelmi és biztonsági kiadási sem elegendőek ahhoz, hogy felvegyék a küzdelmet a szélsőségesekkel. A hadsereg mellett több, egymással is véres konfliktusokat vívó törzsi milícia igyekszik elűzni őket a régióból, és Franciaország is több ezer katonát állomásoztat a térségben. Az évek során a terroristák több tucat francia katonával is végeztek.

Forrás: Africanews, Reuters, BBC, HRW, Al Jazeera, Carnegie Endowment

Hallgasd a dolgokat,
s az élőket feledd.
A tűz ha lángra kap,
a víz ha feldalol,
a szél ha fákba csap,
ha sóhajt a bokor:
holtak lélegzenek.

A holtak sohase tűnnek el.
Sötét árnyakkal rajzanak,
sápadt árnyakkal jönnek el,
de nincsenek a föld alatt.
Ott vannak a rezgő levélben,
ott vannak a nyöszörgő fában,
ott vannak a folyó vizében,
ott vannak a vízi magányban,
ha tömeg kél, ha barlang hallgat:
a holtak soha meg nem halnak.

Hallgasd a dolgokat,
s az élőket feledd.
A tűz ha lángra kap,
a víz ha feldalol,
a szél ha fákba csap,
ha sóhajt a bokor:
holtak lélegzenek,
holt ősök vannak ott,
kik sose tűntek el,
nincsenek föld alatt,
ki meghalt, nem halott.

A holtak sohase tűntek el.
Őrzi őket gyereksírás,
őrzi őket asszonyi mell,
őrzi a felszított parázs.
Ők nincsenek a föld alatt,
ott vannak az elalvó tűzben,
ott a vinnyogó kő alatt,
ott vannak a jajongó fűben,
ha erdő sír, ha házad hallgat:
a holtak soha meg nem halnak.

Hallgasd a dolgokat,
az élőket feledd.
A tűz ha lángra kap,
a víz ha feldalol,
a szél ha fákba csap,
ha sóhajt a bokor:
holtak lélegzenek.

(Gergely Ágnes fordítása)

Forrás: Fekete lángok, 1, Nyugat- és Közép-Afrika költészete, szerk. Keszthelyi Tibor, Hárs Ernő, Európa, Budapest, 1986.

Afrika legnagyobb szunnyadó rétegvulkánjának, a Kilimandzsárónak három vulkáni kúpja van a Kibo, a Mawenzi és a Shira. A tanzániai bazaltvulkán legmagasabb pontja, mely a dél-nyugati peremén helyezkedik el, a Kibo-csúcs, a legutóbbi hivatalos mérés szerint az 5895 m-es magasságig ér. Az első ismert emberek, akik eljutottak a csúcsra, Hans Meyer és Ludwig Purtscheller voltak, 1889-ben. A kráterperem legmagasabb részét így sokáig Hans Meyer javaslatára Vilmos-császár-csúcsnak nevezték, de a mai Tanzánia 1964-es megalakulása óta Uhuru-csúcs lett a neve (uhuru jel. 'szabadság'). A Kibo-vulkánnak vannak még gázokat kibocsátó fumarolái (nyílásai), de utolsó kitörésére mintegy 150-200 ezer évvel ezelőtt történt.

A Kibo-hegy a Kilimandzsáró Nemzeti Park része, mely 1987-ben került fel a világörökségek listájára, területe 756 km² nagyságú. Bár Afrika legmagasabb pontja egy nagyrészt bazalt vulkán része, ami megnehezíti a hegy meghódítását, mégis a hegymászók egyik kedvelt célpontja. A hegymászók mellett számos kutató is dolgozik a hegyen, mely zsugorodó gleccserei és eltűnő jégmezői miatt számos tudományos kutatás tárgyát képezi.

A legtöbb ghánai mítosz Ananszihoz, a pók formáját felvevő mitológiai hőshöz köthető, aki ravasz bölcsességéről ismert. Bár több elképzelés is van e csodás mitikus lény népi hovatartozásáról, elsősorban az akan hiedelemvilághoz köthető, míg mások szerint Ananszi különleges személye először az asanti mitológiában jelent meg, és onnan került át az akan kultúrába. A pókmesék széles körben megtalálhatók Nyugat-Afrikában, de a Ghánából származó Ananszi-mesék a legismertebbek közé tartoznak. Ananszi alakja ugyanis nemcsak Nyugat-Afrikában vagy az afrikai kontinensen ismert, a transzatlanti rabszolga-kereskedelemmel a tengerentúlra, a Karib-térségbe is eljutott, így megtalálható a holland Antillákon is: Curaçao, Aruba vagy Bonaire szigetén is.

A ghánai akan mitológia (tvi nyelven: akom) egy alapvetően animista hitrendszer. Az akanok teremtő istene végtelen, nem tartja a közvetlen kapcsolatot az emberekkel, akik számos néven emlegetik, melyek a teremtő isten tulajdonságait rejtik magukban: Onyame/Nyame, Nyankopon (mindentudó), Amosu (esőt adó), Amowia (napot adó), Amaomee (teljessséget adó), Brekyirihunuade (mindenható), Odomankoma (végtelen létező), Oboade (teremtő) vagy Anansi Kokuroko (a nagy pók). Ezek a nevek tulajdonképpen régióként változnak. A teremtő istennek egy felesége van, Asase Ya (Földanya), akivel két közös gyermekük van: Bia és Tano.

Az afrika hitvilágok többszintű rendszerében a teremtő isten alatt találhatóak a "kis istenek" vagy "istenségek", esetleg szellemek, akiket abosomnak neveznek, erejüket a teremtő istentől kapták, és a földön többnyire valamilyen természeti formában jelennek meg, hogy az emberek segítségére legyenek. Az emberek az egyes istenségeket szolgáló "papokon" keresztül veszik fel a kapcsolatot az abosomokkal, és különféle áldozatokkal próbálnak a kedvükben járni.

Ananszinak számos ábrázolási formája van: egyszer pókként, egyszer emberként ábrázolják, leggyakrabban pedig egy antropomorf pókként jelenik meg emberi arccal és nyolc lábbal. Az Ananszihoz köthető történetek kizárólag szóbeli hagyományozás útján terjedtek az akan kultúrában. Személye meghatározó szerepet töltött be a rabszolgák életében is, akik inspirációt nyertek a trükkös, ravasz istenség történeteiből az elnyomóikkal szembeni ellenálláshoz. Az újvilági mesék azonban már egyre többször kiemelik Ananszi negatív vonásait is, felforgató, lázadó jellemét, mely megkeseríti a hétköznapokat. Ananszi így egyszerre válik egy eszmévé, amelyre törekedni kell, és egy figyelmeztető történetté, mely az önző vágyakkal szemben szólnak, és arra tanítanak, hogy a vágyaink a bukásunkat okozhatják.

Ananszi gyermekei számos népmese hősei: Ntikuma, Anansi elsőszülött fia; Tikelenkelen, a „nagyfejű” fia; Nankonhwea, fiúgyermeke orsó nyakkal és lábakkal; végül Afudohwedohwe, Anansi pocakos fia. Anansinak van egy gyönyörű Anansewa nevű lánya is, aki Efua Sutherland ghánai írónő drámáinak hősnője.

Szakirodalom:

https://brill.com/view/journals/jra/12/3/article-p161_1.xml

Az afrikai kontinensen több mint 2310 madárfaj él, melyek közül a Birdlife International szerint mintegy 1400 faj az egész kontinensen elterjedt. A jelenlegi adatok alapján Afrika-szerte legalább 248 madárfaj általánosan veszélyeztetett, míg további 117 madárfaj meglehetősen közel jár ahhoz, hogy a veszélyeztetett kategóriába kerüljön, ezért globális védelemre van szükség.

A kenyai Malindiban létesült Falconry Center of Kenya egyike azon szervezeteknek, amelyek fontos természetvédelmi tevékenységet végeznek a kihalással fenyegetett madárfajok megmentésében. Kenyában a solymászok száma kevesebb mint féltucat volt az elmúlt 60 évben. Kormányzati létesítmények hiányában pedig a ragadozómadarak rehabilitációjáért és gondozásáért kizárólag a magánszektor felel. Munkájukat az önfenntartás állandó terhe mellett megnehezíti a madarakat gondozó szakemberek, biológusok hiánya. A Birdlife International adatai szerint az afrikai madarakat fenyegető fő veszélyek közé tartozik még a mezőgazdasági terjeszkedés, a fakitermelés, az urbanizáció és az élőhelyek megváltoztatása, az iparosítás és az ebből eredő szennyezés, valamint az invazív fajok, illetve a közelmúltban felmerülő olyan kérdések, mint az éghajlatváltozás.

Mindezek mellett a madárvilágot pusztító egyik legfontosabb problémát a helyi hiedelemvilágok egyes madárfajokat pusztító elképzelései jelentik. Különböző afrikai hitrendszerek szerint ugyanis néhány madárfaj, például a bagoly jelenléte, különösen annak huhogása, balszerencsét hoz, az állatot pedig a betegségek vagy a halál előjelének tekintik. Ezek alapján aki bagolyt lát, az nem fog habozni: megöli az állatot.

Az ilyen régóta fennálló mítoszok és hagyományok ellen kezdte meg tevékenységét a kenyai központ. A kenyai tengerparti városban, Malindiban található Falconry Center egyúttal egy privát állatkert is, amely a ragadozó madarak mellett más állatfajok nagy gyűjteményével is rendelkezik. A központ igyekszik a veszélyeztetett állatfajokat testközelből is megmutatni a látogatóknak, hogy elűzze az irántuk érzett félelmet. A solymászati bemutatókon az emberek közelről láthatják a sólymokat és a sasokat, és jellemzően csodálattal tekintik meg izgalmas repülési attrakcióikat. E madarak többségét sérülten, rehabilitálásra mentették ki, de néhányuk nem térhet vissza a vadonba, így ők a központ állandó lakói.

„Kenya solymászata a veszélyeztetett madarak, például a bagoly és a sas védelme céljából kezdődött. Vagyis elkezdték tájékoztatni és oktatni az embereket ezekről a madarakról, mellyel ledöntötték az afrikai közösségek azon mítoszait, melyek káros véleményeket formálnak a vadon élő madarakról ” - meséli Michael Kahindi, a központ egyik solymásza.

A kenyai solymászati központ az évek során tömegoktatási és ismeretterjesztő intézményként működött elsősorban a madarak védelmére koncentrálva. A iskolások, egyetemisták, kutatók kutatók sereglettek a központba, hogy megnézzék a madarakat. A sasok, a sólymok, a baglyok, a gólyák mellett láthattak krokodilokat, teknősöket, majmokat, gyíkokat és kígyókat is, amelyek között ott volt a zöld mamba, a piton és a kobra is.

A COVID-19 járvány azonban a sok nehézség közepette meglehetősen negatívan érintette a központ működését, mivel a szervezet a látogatók közel 80 százalékát elvesztette mind a belföldi, mind a külföldi vendégei tekintetében. Ezzel a központ egy olyan kulcsfontosságú jövedelemforrástól esett el tartósan, amely a hely napi működtetését jelentette.

Forrás: 

https://africa.cgtn.com/2020/12/31/long-held-beliefs-contribute-to-the-killing-of-some-birds-species/

https://bybapeaches.com/2019/02/27/falconry-of-kenya-malindi-what-a-thrill/