A namíbiai mbalantu nők az 1900-as években híresek voltak hihetetlenül hosszú, fonott hajukról. Úgy tartották, hogy ezeknek a nőknek különleges szerepe van a hajuknak életük során, illetve ahogy a lányok különböző életszakaszokon mennek keresztül, hajukat különböző szertartásoknak vetik alá, melynek során státuszuknak megfelelően díszítik azt, és növekedésüket elősegítik. Ehhez egy különleges pasztát készítenek az omutyuula fa finomra őrölt kérgéből és zsírból, majd a hajukat vastagon bevonják vele. Az első, kb. 12 éves korban esedékes szertartás után a fiatal lányok évekig tartják ezt a vastag keveréket a fejbőrükön, mielőtt azt később meglazítják, hogy a haj láthatóvá váljon. A Berchemia Discolor nevű namíbiai fafajta (angol nevének magyar fordítása: madárszilva) gyümölcsmagját ezután rögzítik zsinórral a haj végére. A 16 éves korban rendezett szertartás keretében ehhez a maghoz kötnek további hajszálakat, hogy végül a földig érjen a lányok haja. Ugyanebben az évben vesznek részt az ohango beavatáson (egy szertartáson, amelyben nőkké válnak), és melyet megelőzően a lányok haját négy hosszú, vastag fonott copffá formálják, amelyeket eembuvi néven ismernek.
A hajat ezt követően továbbra is a különleges fa részeiből készített olajkeverékekkel ápolják, míg a lány meg nem házasodik, akkor pedig a fonatot egyfajta fejdísszé formálják a nő fején.
A történeti adatok azt mutatják, hogy ez a fejdísz annyira nehéz volt, hogy a felső végeket gyakran kötéldarabhoz vagy bőrhöz rögzítették, amelyet a homlok körül rögzítettek, hogy a terhet egyenletesebben elosszák. Ez a viselési forma a státusz változásaival (pl. gyerekszületés) szintén módosult. Az eembuvi hajfonatok, illetve a hajhosszabbítás szokása a 90-es években lett népszerű az egész világon.