Az ohambo egy ősi oshiwambo hagyomány, melynek során a szarvasmarhákat a száraz évszakban zöldebb legelőkre terelik át, hogy elkerüljék a túllegeltetést. A hagyomány szerint a falu szarvasmarháit az ohambo vezetőjéhez küldik, ahol egy nagy nyájat alkotnak belőlük. Ha az állomány túl nagy volt ahhoz, hogy kezelni lehessen, a pásztorok felosztják azt, külön-külön csoportokban vonulva. A faluban hagyott szarvasmarhákat a mahangu mezőkre vezetik, hogy megegyék a betakarítás után megmaradt szárakat, ezzel segítve a talaj átforgatását, a föld taposásával és trágyájukkal termékennyé teszik a mezőt, ezzel előkészítik a területet a következő év növényeinek. Közben az ohambo vezetője felkészíti a távozó pásztorokat az útra és áldását adja rájuk - olykor, ha nincs elég víz az úton, akkor néhányan előremennek kutat fúrni, hogy segítsék az utazókat.
A pásztorok ettől kezdve lesznek felelősek azért, hogy a szarvasmarhákat a gazdagabb legelőkre vezessék, majd biztonságosan visszatérjenek a faluba. Ennek eléréséhez sajátos kommunikációt fejlesztettek ki a pásztorok és a szarvasmarhák között. A pásztori munka elengedhetetlen része, hogy megismerjék azokat dalokat, melyeket őseik is énekeltek és megtanítsák azokat a szarvasmarháknak. Mindegyik dal más parancsot jelent, amelyet a szarvasmarha megtanul és megpróbál teljesíteni. A sípokkal is információkat továbbítanak. Egy jó pásztor képes az összes szarvasmarhát megkülönböztetni jellemzői alapján, például a szarva alakja vagy színezete alapján azonosítani őket. A szarvasmarhák neveket is kaptak, amelyekre idővel reagálnak is. Az út hosszú és nehéz. A pásztorok olyan veszélyeknek vannak kitéve, mint a kígyók és a vadállatok. Legveszedelmesebb ellenfelük a leopárd, majd a fekete orrszarvú. Őket igyekeznek elkerülni és füttyjelekkel figyelmeztetni egymást a közelgő veszélyre. Többnyire kutyákkal utaznak, hogy azok megvédjék a nyájat, és segítsék a pásztorokat a kisállatok vadászatában.
A pásztorok, akik főleg férfiak, de akár kisfiúk is lehetnek köztük, akár több száz kilométert is megtesznek a jobb legelőért. Azokat a fiúkat, akik részt vettek az ohambón, közösségi férfiként fogadta vissza. A pásztorok az út során mahangu lisztet és főzőedényeket visznek magukkal, tejet isznak, vad gyümölcsöket és diókat gyűjtenek, és húst vadásznak. Amit nem esznek meg azonnal, azt későbbre kiszárítják. Mivel az ohambo szigorúan csak a férfiak hagyománya, az út során saját maguknak kell főzniük, ami hagyományosan nő feladata lenne. A férfiasság igazolása érdekében a szárított hús egy részét hazaviszik vadászatuk után. A pásztorok jó szerencséje érdekében falapokon alszanak, és takaróként marhabőröket használnak. Éjszaka tüzekkel világítanak, hogy távol tartsák a vadállatokat.
A pásztorok és a szarvasmarhák általában több hónapig távol vannak. Amikor hazaérnek a faluba, először az ohambo vezetőjének házánál gyűlnek össze, ahonnan a pásztorok visszavezetik szarvasmarháikat a házakba. Visszatérésük után nagy ünnepséget rendeznek, melynek alkalmával a férfiakat hősként ünneplik. Ételekkel, italokkal és ajándékokkal fogadják őket. Ha azonban egy pásztor elveszít egy szarvasmarhát, akkor a tulajdonos megbünteti, és a pásztor elveszíti a tiszteletet a faluban. Az ohambo fesztivál fontos részét képezi, hogy a falu öregjei versenyt hirdetnek, melynek célja, hogy kiválasszák a legerősebb és legegészségesebb szarvasmarhát. A nyertes pásztor nem földet, szarvasmarhát vagy ajándékokat kap, hanem a falusiak tiszteletét, amelyet sokkal nagyobbra tartanak.
Az ohambo hagyománya ugyan elhalványult, elsősorban azért, mert a régi útvonalak nagy részét akadályozza a magántulajdon létrehozása és a kerítések felállítása. Időről időre azonban még mindig láthatunk egy-egy nagy marhaállományt az út mentén haladni Namíbia északi részén, zöldebb legelőkre utazva. A pásztorok továbbra is énekelnek, és fütyülve kommunikálnak, miközben életben tartják a régi hagyományt.
